2018. április 20., péntek

Vándorló keszegek a Kvassaynál…






Friss, ropogós, nullkilométeres engedélyem van a Dunára!!!
Szégyen nem szégyen, de valóban a tegnapi nap folyamán jutottam el odáig, hogy végre 2018-as papírokkal rendelkezzek. De legalább van… :-)
Viszont, ha már érvényes a zsuga, akkor ugyebár illene használni is.
Pesti mércével nézve 300-on van a Duna. Van, aki odavan ezért, én viszont nagyon nem! A kedvenc helyeim ilyenkor vagy mind víz alatt vannak, vagy ami nincs, az meg amúgy is a brutál sodrás miatt most szinte meghorgászhatatlan.
Szóval valami csendes nyugis visszaforgót kellene találni, ami ilyenkor remek haltartó helynek bizonyul. Nincsenek nagy vágyaim, csak egy jó kis tavaszi keszegezést szeretnék…
A Kondorosi úti befolyó előtt elterülő nagy forgó ideális lehetne, ha vagy egy picit lejjebb, vagy inkább feljebb lenne a víz. Bár, mivel baromi akadós, és sajnos otthonra leltek ott az otthontalanok, nem szívesen horgászom ott mostanság. Amikor többet kell magad mögé tekintgetned, mint a vízre és a spiccekre, az már nem fasza. Szóval hamar lebeszélem magam…
Másik alternatíva a Kvassay zsilip torkolatánál kavargó, örvénylő rész. Több lehetőséget is tartogat számomra. Eredményes lehet az állóvíz és a folyóvíz határa, valamint a befelé elterülő csendesebb, mozdulatlan részek is.
A bökkenő csak annyi hogy nem ismerem azt a részt…
Évekkel ezelőtt jártam ott egy téli éjszakai peca keretein belül… ne kérdezzétek minek mentünk és hogy miért akkor, a lényeg, hogy betli volt az fix… :-)
Tegnap volt szabad pár órám, ezért úgy döntöttem lenézek, csak úgy turista módjára megvizslatom a vizet.
A bejutás, mint minden csepeli szakaszra, picit nehézkes.. na jó nem annyira, csak ha bénázik az ember és makacsul hiszi, hogy vezet a vízig másik út is, nem csak az, amelyik ipari területeken halad keresztül… :-)
Nem vezet másik!!! 


Kiballagtam a spiccig és közben két spori leste a mozdulatlan botvégeket. Nem tudom mióta lehettek kint, de mindkét srác mellett csontszárazon hevert a klasszik drót szák… Vélhetően, ha lett volna mivel megtölteni, akkor már megtették volna…
Miután körbejártam a részt, letelepedtem az egyik lépcsőre alig 15-20 méterre az egyik horgásztól, aki az általam is érdekesnek tartott hely kellős közepén próbálkozott. Hamar kiderült, hogy ő nemrég érkezhetett, ugyanis a holmik nagy része csak most került elő a tatyóból és a második feeder is mostanra lett üzemkész. Alig 10 percet üldögéltem ott, de ezalatt sikerült abszolválnia 2 üres és egy telitalálat kapást. Tenyeresnél bőven nagyobb keszegfélét siklatott a partig, majd tette rabságba azt.
Ennyi elég is volt, meg voltam győzve, másnap hajnalban támadok.
Hajnal :-) kicsit már mást jelent nálam a hajnal, mint korábban… :-)
Szóval 5:30 kor sikerült a kocsiba bekászálódni és a város nagy részét kikerülve elgurulni Csepelig.
Kocsival nem közelíthető meg a hely… motyó nélkül kellemes kis séta a partig vezető út, de a sok (részben felesleges) cuccal felmálházva, egy igazi passió. :-)



Csend, béke, nyugalom, sehol egy lélek, így hát szabadon választhatok a kínálkozó helyek közül.
Azonnal lázas szerelésbe kezdek, de szinte másodpercenként kizökkent a koncentrálásból egy-egy fröccsenő balin rablás… igazi víziparádét rendeznek a falánk fenekeszegek.
Az első pálcát, a bekevert etető híján csak néhány szem csontival megdíszítve lendítem a habokba.
Majd a második feederért nyúlok, miközben nem várt kapás érkezik… mohón, amolyan keszegesen rázza valami a spiccem… finoman megütöm és szinte ellenállás nélkül csévélem partig az első fehérnépet. Néhány keszegfélére fogási tilalom van érvényben e hónap 15-től, az első vendégem is pont egy, az ilyenkor védettséget élvező fajok egyike, egy kis lila orrú szilva. Azonnal csúsztatom is vissza, hadd haladjon tovább. Konstatálom, hogy nem is rossz kezdés, hisz fél perce sem dobtam még be. Se etetés, se semmi és még így is, tehát előttem a hal… :-)


Nem vagyok egy villámkezű, de azért jó esetben nem szokott 35 percig elhúzódni egy bot készre szerelése, most viszont a kellemes gondom adódott, ugyanis folyamatosan lefoglaltak az egyre másra érkező pimasz keszeg kapások. A méret hasonló, a fajösszetétel viszont igencsak változatosnak mondható. Baglyok, szilvák, laposak és karikák váltogatták egymást a horgon.
Időközben az etetőt is sikerült megfelelő állagúra kutyulni. Jöhet a taktikus peca…
A jobboldali botot fixre teszem, klipsszel meghatározva a pontos távolságot. Azon egy masszív etetést létrehozva, amire talán egy-egy szebb dévért, vagy hát merjünk nagyot álmodni, netán egy kisebb dunai pontyot is rá tudok csalogatni… Ugye milyen szépen hangzik??!! :-)
Nah, erről a botról szinte nem is kell többet beszélnünk a nap folyamán… :-)



Szórtam én a búzával és csontival bekevert rakéta kosárba töltött csemegét, mint bolond a lisztet, de néhány vakmerő gébet leszámítva mindenkit abszolút hidegen hagyott a szerintem egyébként igencsak vonzó, csontival megtámasztott, szépen tekergőző giliszta csokrom.
A másik bot, amivel kerestem a halat bezzeg rendszeresen jelentkezőkre talált…
Igaz az megfigyelhető volt, ahogy haladunk előre az időben úgy időnként néhány méterrel mindig közelebb kell dobni a visszaforgó, élő víz felőli határához. Mert egy adott távolságon 4-5 kapást követően nagy lett a csend. Ilyenkor pár métert arrébb dobtam, és láss csodát újra evett a hal. Eközben a másik bot masszívan hallgatott továbbra is.


Vígan elszórakoztam azzal az egy aktív bottal is, mígnem követve a kifelé úszó halakat egyszer csak elértem a sodrást… Ahová természetesen ezekkel a szerelékekkel nem tudtam utánuk menni.
A rohanó víz pokoli nyomása azonnal visszatette a szereléket abba távba, ahol már jóformán egy darab uszonyos sem maradt. Próbálkoztam egy darabig még visszacsalni őket lövőtávra, de mindhiába…
Nem érkezett több rezgős kapás…


A szinte már nyári hőséget okádó Nap már teljesen átbukott a mögöttem lévő magas fák sűrűnek még nem mondható lombkoronája felett és erősen kezdte égetni a nyakamat.
Utolsó rohamot indítottam, a fix botot is felszabadítottam néma rabságából és azzal is keresgélésbe kezdtem… legyező irányba végigdobáltam az előttem örvénylő részt, de mintha ciánozták volna a vizet.
Gondoltam egy merészet és átszereltem az egyiket „nagy ágyúra”… 5 oz kosarat, fonott dobóelőkét és erőgumit kapott, ezzel felvértezve küldtem a sodrásba, hátha…
Öngyilkos merénylet volt, mert szinte a legkisebb ellenállás nélkül görgette ezt is vissza a forgó széléig a Duna… Ekkor már közel másfél órája nem kellett horogtól szabadítanom halat.
Kicsit elkeseredtem, mert nagyon nem így indult a reggel. Nem voltak giga-mega halak, de legalább alig hagytak egy percre nyugodni. Végül úgy döntöttem első tavaszi keszeges pecának nagyon is megteszi ez a néhány óra, ha tovább maradok, csak rontom az egyébként pozitív élményt.
Vélhetően délutánra, vagy legkésőbb az esti órákra ugyanúgy visszaszivárogtak volna a forgó meglassult vizébe, ahogyan délelőtt fokozatosan elhagyták azt. De ez már maradjon csak feltételezés, mert már itthon vagyok és gépelem a ma reggeli dunai élményemet. Szevasztok! :-)



2017. október 6., péntek

4 órás randevú az "öreg hölgyel"






Rohanó világban élünk. Hétfőtől péntekig robotolunk a melóhelyen, a hétvége pedig többnyire a családi programok jegyében zajlik. Csak egy a bökkenő, október van, és a Dunán ilyenkor zabál a márna. Alapjában véve nem vagyok híve a rövidke, pár órás pecának. Szeretem, ha van rá egy teljes napom, vagy éjszakám. Így van ideje igazán kibontakozni az embernek. Azonban a kényszer nagy úr, és ha nincs más alternatíva, akkor nem vetem meg a potya pár óra lógatást sem.
Álmos, unalmas hétfő reggel van és az a kósza gondolat motoszkál a fejemben, hogy ha minden jól alakul, akkor talán juthat egy kis délutáni horgászat, csak úgy laza hétindítónak.
Ennek okán a napi teendőim közé szépen becsempészem a kötelező horgászbolt látogatást.
Csupán csak csontiért nyitok be a pecabolt ajtaján, de mondanom sem kell, hogy így is kerül néhány aprócikk a kosárba. Mire elkongatják a delet, szinte már 90 %-os biztonsággal kijelenthető, hogy a délutánt egy röpke légyott erejéig az „öreghölgy” társaságában töltöm majd.
Szinte az egész évre jellemző, hogy menetrendszerű áradások váltogatják egymást a horgászok legnagyobb bánatára. Mire kicsit letisztulna a folyó, újabb és újabb árhullám érkezik a felső szakaszokról. Most épp apad, budapesti mércével nézve 185 cm körül mozog. De a hét második felére újabb löket érkezik, csak, hogy érezzük a törődést. Nem mondom, hogy a legideálisabbak a körülmények, viszont nekem csak most van időm, úgyhogy nincs mese, indulni kell.
Ugyan csak pár órára megyek, mégis annyi a kötelezőnek mondott cucc, amit cipelnem kell, hogy akár egy hétre is mehetnék. Átrongyolok a városon és célba veszem a Dunát…
Sajnos az elsőre kigondolt helyen, ahová igyekeztem, foglalt volt. Marad a B terv!
A hosszú partszakaszon rajtam kívül csak egy sporttárs faggatja a vizet. Letelepszek a parton és igyekszek hamar berendezkedni a kövezésen. Jócskán benne vagyunk már az őszi délutánban, ugyan a napnak már kevés az ereje, mégis jólesően pirongatja az arcomat szerelés közben.
5 oz kosárral nyitok és olyan jó 25-re vágom be, természetesen töltetlenül. Az apadó, meglassult folyó ereje meg sem billenti a „vasat”. Növelhetném a távot, de most jónak érzem itt, ezért fixre akasztom a zsinórt a klipszbe.
Jöhet az etetőkeverés…
Mivel előző este nem tudtam, hogy jövök, így maradt a helyi kutyulás a parton. Jobb szeretem otthon elkészíteni, mert úgy van ideje elegendő nedvességet magukba szívni és kellőképpen megdagadni a szemcséknek. Most azonban kénytelen vagyok itt elkészíteni a tökéletes keveréket.
Mivel ma rövid idő alatt kell eredményesnek lennem, olyan állagot kell készítenem, hogy annak a kosárból való távozási ideje ne legyen hosszabb, mint 3 perc. Ezért csak csínján bánok a hozzáadott folyadék mennyiségével. Természetesen túl száraz sem lehet az etető, mert akkor meg a fenékre érkezés előtt kimossa a folyó a kosár öleléséből azt.
Végre lassan a helyére kerül minden és kezdődhet az élvezet…


Immáron a töltött etetőkosár nagy össztömege alatt robban szét a Duna felszíne.
Leállítom a pálcát, majd az órámra pillantok és kezdődhet a visszaszámlálás.
Szigorúan betartva a 3 percet, nyúlok a nyél felé, majd újratöltök és lendítem vissza hajszálpontosan az előző helyére. Az első negyed óra világos képet ad arról, hogy jelenleg nem tartózkodik előttem a hal. Mozdításom sincsen.
Sebaj, ilyenkor mikor már jelentősen csökken a vízhőfok több időbe telik, mire a kialakított etetési sáv, amit a rendszeres és pontos dobásokkal hozok létre, elém csalogassa a folyam lakóit.
Egész pontosan 23 perc telik el, mire az első delikvens megrázza spiccem… tipikus keszeges, rázogatós a jelzés. Éles szimatú, tenyeres karika az első szemfüles jelentkező. Hamar útjára engedem.
Ezután beindul az élet… zsinórban 3 villámgyors kapást szúrok el. Paducot sejtek az elkövetők személyében. Válaszul bő 25 cm-el növelem az előke hosszát, ami hamarosan meghozza a sikert.
Egyre-másra érkeznek az éles ütések a spiccre, aminek eredményeképpen egyenméretű egyedeket siklatok a víz tetején a partig. Sajnos nem az a méret, ami megdolgoztatná a felszerelést, de egy percig sem bánkódom, hiszen remekül szórakozom.




Viszont alig egy óra mókázást követően felébred bennem a vadászösztön. Szeretnék valami termetesebbet is fogni, nevezzük nevén, mondjuk márnát.
Nagyobb csalit, gondolok itt elsősorban a sajtkockára, sajnos nem hoztam magammal, ami kicsit szelektálná ezt a méretet. Próbálkozok azzal, hogy néhány méterrel az etetés alá és fölé dobok, de ott is csak a vésettajkúak jönnek. Ekkora már olyan sűrűséggel jött a padró, hogy gyakorlatilag még fenékre sem ért a végszerelék már vadul lecsaptak a csonticsokorra. Lassan kezdtem beletörődni, hogy itt ma esélye sem lesz a horog közelébe férkőzni a marciknak, amikor végre erőteljes húzás érkezik. Nem vagyok rest és odadörgölök neki. Húzásából ítélve egészen biztos voltam benne hogy márna, viszont a folyamatos fejrázás azt is egyértelművé tette, hogy kiskorú az elkövető. Sejtésem beigazolódott. Ennek ellenére ez a méret már merítőszákot érdemel és követel.
Matracra fektetem, és hamar megszabadítom a szúrós csomagtól, majd a parti kövezés széléről a vízbe csúsztatom.
Ezután minden kezdődött elölről…


Mire megint kezdtem volna belefásulni a dologba, megérkezett Józsi cimborám, aki meghozta szerencsém, így mutathattam neki márnát is, nem csak gömborrú paducokat. Ez sem volt gigászi, de némiképp tetszetősebb darab volt.
Majd futószalagon érkeztek a délutáni sokadalom újabb apró tagjai.
Közeledünk a fényváltás idejéhez, a Nap már kezd alábukni a mögöttem húzódó partoldal mögött.
Általában ez az időszak meg szokta hozni a nagyok kapókedvét, ezért bizakodva vártam ezt az időszakot.
Tovább javultak az esélyeim azzal, hogy végre kezdtek elmaradozni a paduckapások, így talán több idejük van a márnáknak, hogy a csali közelébe jussanak.
A legutolsó dobást követően már legalább 7 perce nem volt jelentkező. Felvettem hát a botot, hogy újat dobjak, amikor egy szó erejéig hátrafordultam Józsihoz. Ez az idő pont elég volt, hogy a csali fellibbenjen és az ott ólálkodó bajszos lecsapjon rá. Persze erről mit sem tudván próbáltam továbbcsévélni a madzagot, amikor éreztem egy nagyobb fajta ellenállást. Mivel rögtön rúgott egyet, azonnal mondtam, tuti „kabátba” húztam valamit. Egészen a merítési zónáig nyugodtan komótosan sikerült kiterelnem. Mintha nem hitte volna el, hogy bizony horogvégre került. Elfelejtett védekezni. Amikor a merítő alá került, akkor kapcsolt és kezdett éktelen viaskodásba. Gyorsan matracra tettük, hogy ne sérüljön, meg persze ne rúgja szét a merítőt. A horog szabályosan szájszélbe volt akadva.
Tehát tényleg az a pár pillanatnyi kihagyás, vagy szünet kellett neki, hogy a bemozgatott csalit felszippantsa.
Amúgy csodálatos, egészséges, jó kondiban lévő, már a kemény téli hónapokra felhízott márnával volt dolgunk. Minden elemében a vadság, és őserő sugárzott belőle. Még így is, hogy ebből ma nem sokat villantott. Készítettünk pár fotót a vastagszájúról, majd a már világító telihold fényében útjára bocsájtottuk őkelmét.
Záró akkordként nem is volt rossz zsákmány, és mivel lejárt a mai napra szánt 4 órás penzumom, a pakolás mellett döntöttem és tele jó emlékkel, és a rengeteg kapásnak köszönhetően meglehetősen fáradtan is, hazafelé vettem az irányt.
Tartalmas, remek 4 óra volt ez. Azt hiszem, ezen az őszön még teszek néhány próbát még akkor is, ha csak egy fél délutánnyi szabadidőm is van, mert MEGÉRI!