2015. december 13., vasárnap

Márnák a novemberi esőben


November van...
A nemrég még gyönyörű sárgás, vöröses színekben pompázó fák levetett ruhája, immáron eső áztatta,  puha avar szőnyegként borítják az erdők talaját. A csupasz ég felé meredő fák ágai, melyekről egykor erőtől duzzadó, méregzöld levelek árnyékából, csodás hajnali madárfütty szólt, most csupán  hangoskodó éjfekete madarak hadának ad estére szállást. Kéményekből felszálló füst illata fűszerezi be a környező kihalt, sötét utcák hűvös levegőjét.
Kései órán cipőm talpának halak kopogása töri meg csupán a csendet, ahogyan sietősen lépkedek hazafelé az utcák kövén. Gondolataim messze járnak, valahol a nyár derekán, Dunai márna fogások emléke csal mosolyt, a kabát gallér takarta arcomra. Másnapra pecát tervezek...

Késő őszi hangulat kép, a felszín alatt!

Már egy hete változékony kis hazánk időjárása. Esős, nyirkos és száraz, de hűvös nappalok és éjszakák váltogatják egymást. Másnapra ugyan esőt mond a meteorológia, de bízva a szerencsémben és, hogy tévednek az időjósok, összekészítem a peca cuccom, mielőtt álomra hajtom a fejem. Órát nem állítok be, ugyan is az elmúlt hetek fárasztó napjai után, eszem ágában sincs hajnalban kelni. Ha minden jól megy, előttem az egész nap, lesz időm pecázni.
...8 óra magasságában ébredek és sajnos egy semmivel össze nem téveszthető kopogó hang üti meg a fülem, ahogyan a szél dühösen vágja oda az esőcseppeket, az üveg ablakhoz. Szomorúan veszem tudomásul, hogy bizony hinni lehet a jóslatoknak, ESIK!
Kinyitom a laptopot és amatőr meteorológusként máris elemzem is az előttem álló nap felhő és csapadék eloszlási térképét. Laikusként ugyan, de hamar megállapítom, talán csak néhány óra lehet, amikor nem esik az eső a fővárosban.
Általában nem tart vissza semmilyen időjárás, legyen szó 40 fokos kánikuláról, vagy éppen a legnagyobb februári fogcsikorgató hidegekről. Akár még szakadó hóban is szívesen indulok a Duna partra. Viszont az esőt, pláne ha jó kis széllel van kísérve, azt nehezen viselem. De a szükség nagy úr, régen pecáztam, meg ki tudja mikor fogok és hát a hírek szerint még javában eszik a márna. Úgy döntök várok néhány órát és ha tisztulni látszik, akkor útnak indulok...
Rövidesen, sorozatos fel s alá járkálást követően, az indulás mellett döntök. Az odaúton ugyan kétszer is olyan eső kapott el, hogy magasabb fokozaton kellett járatnom az ablaktörlő lapátokat, mégis elszántan robogtam tovább, a Budai oldalon található kedvenc helyem felé. Bekanyarodva a parti töltésre, jött a meglepetés. A nyári estéken sem megszokott tömeg látványa döbbentett le. Sajnos nem a kutya sétáltató, sportoló vagy csak kicsit a város zajától menekülő, békésen sétálgató emberek voltak jelen, hanem rengeteg horgász. Az utolsó parkoló kocsitól is, legalább 100 m-re állok meg. Kiszállok a kocsiból és a tócsákat kerülgetve, kissé egykedvűen közelítem meg őket. Kémlelem, vajon van-e még legalább egy nekem megfelelő beugró, ahová leülhetek. Nem szeretek tömegben horgászni, viszont úgy voltam vele, ha találok egy olyan helyet közöttük, ami bőven dupla dobás távon kívül van, akkor bizony beülök közéjük. Elég nagy a part szakasz, de azt a részt ismerem igazán, ahol a többiek is próbálkoznak. Nem akartam egy kevésbé akadós és még netán halat is adó szakasz után kutatni, ebben a pecára szánt néhány órában.
Az első pecásokhoz érek, fogadják köszönésem, majd meredten fordulnak vissza, a mozdulatlan botspiccek felé. Újabb pecás mellett haladok el, majd még egy és még egy következik. Amikor látom, hogy közte és a képzeletbeli szakaszhatáron horgászó másik két spori között van egy hely. Méghozzá számomra igen kedves, sok szép halat adó kis beugró. Azonnal sarkon fordulok és a kocsi felé veszem az irányt.
Miután sikerül leparkolnom és kiszállok, akkor veszem csak észre, hogy a tőlem balra horgászó két deréknek semmiképpen nem nevezhető sporttárs, heves pakolásba kezd. Mármint, ami a bevetett 3-ik számú botokat illeti. Lám-lám mire jó, ha valaki terepszínű ruhában jár horgászni, a több ellenőrzést igénylő fővárosi szakaszra!!!
A minimalizált horgász felszereléssel, lassan, megfontoltan ereszkedek le a meredek, csúszós gátoldalon.
 Botok hadba állítása közben kémlelem a hozzám hasonló módon, megszállott sorstársak által dobált horgász távokat és módszereket. Nem túl nagy átéléssel dobálják, a finomnak a legkisebb jóindulattal sem nevezhető pálcákkal, a közel 40 m-es távokat. A hatalmas kétkezes, kosárra rágyúrt gombócok, bombaként robbantják szét, a rohanó Duna felszínét. Tőlem balra pedig az elpakolt 3-ik bot után, 1-1 bottal feeder-rel,és 1-1 match bottal kutatnak a halak után. Alig negyed óra szerelés és pakolgatás után, lágyan 13-15m-es távolságra lendítem a szereléket. Rövidre kényszerülő pecám okán nem készültem sem etetőanyaggal, sem egyéb furfanggal. A jó öreg nagy hurkos kötés rövidebb szárán, 70g-os forgós tányérólmot, a hosszabbikra pedig 8-as horgot kötöttem. Ma kizárólag közepes vastagságú giliszta, közepénél megtűzve, jó hosszan lelógatva a horog mellett, egy vagy két db csontival megtámasztva, lesz a csalim.
Szinte az egész őszi időszakra jellemző volt, hogy ugyan viszonylag alacsony, de stabilnak mondható volt a Duna vízszintje. Megmondom őszintén, én szeretem ha kicsit meglassul, megszelídül az öreg folyó. Alacsony víznél, ugyan nehéz botladozva fárasztani a parti köveken, azonban olyankor a legszebb a part szakasz, ha végig látszik a kövezés...

Alacsony víznél a parti kövezés

Belehuppanok székembe és átadom magam a horgászat élvezetének. Tekintetem hol a botspiccekre, hol pedig a mindent beborító hatalmas felhő rengetegre szegezem. Nem megnyugtató látvány, ahogyan kavarog a fejem felett. A következő pillanatban, a bal oldali botom spicce, hatalmas ütést kap, majd teljesen kiegyenesedik. Nem vagyok rest, keményen ráhúzok. Válaszul, egy jókora rúgást érzek a karomban. Ezzel a lendülettel, halam a folyás erejét kihasználva, befordul a sodrásba és a finomra állított fékű orsó halk, de magabiztos ciripelésbe kezd. Métereket adagol a zsinórból, amikor is, kicsit húzok rajta. Ez lendületét veszi a harcosnak. Rápumpálok és immáron felém fordulva lassan, de biztosan csalogatom a merítő közelébe. A letisztuló kristálytiszta vízben, meglátom a marcit, amint tűzvörös uszonyaival próbál ellenállni a vontatásnak. Felszínre húzom, ami nem nagyon tetszik neki és egy erőteljes fröcskölés után, minden erejét összeszedve, próbál betörni a kövek közé. Ám ez a szabadulási kísérlet sem sikerül. Azonnal visszafordítom és a merítő fölé húzom.
Lassan, óvatosan botorkálok a csúszós köveken, a tisztább sóderos részre. Kiakasztom a merítőben pihegő márna szájából a horgot. Pár gyors fotó és már mehet is vissza, saját közegébe. Alig 10 perce dobtam be, máris halas a kezem. Már megérte, még ha el is ázok a későbbiekben:-)


Azok a vörös színek, meseszép!

Gyorsan felcsalizok, hogy minél előbb visszakerüljön a szerelék. Azt remélem, ideért a vonuló márna csorda és ilyenkor rövid idő alatt, akár több halat is meg lehet fogni. Ahogy ez a gondolat végigfut az agyamon, a másik bot, szinte lemásolva az előzőt, egy hatalmasat bólint. Pár méterre állok az állványtól, odalépek, bevágok, de egyetlen rúgás után megkönnyebbül a feeder. Erről csúnyán lekéstem. Az egyébként is villámgyorsan és vehemensen kapó bajszosok, ilyenkor még nagyobb elánnal ragadják el, a nekik felkínált csalit. Ha ilyenkor nem tartózkodunk a bot közvetlen közelében és nem tudjuk azonnal lereagálni, bizony könnyen így járhatunk.
Szemerkélni kezd az eső, miközben a botok újra élesítve, a tripodra kerülnek.
Picit összébb rendezgetem a dolgaimat, mert ha netán jobban rákezd az égi áldás, ne legyen minden nyakig vizes. Pakolászás közben, fél szemmel a botokat figyelem. Épp a szék alá gyömöszölöm a hátizsákomat, mikor a kapás erejétől, megmozdul a bot a tartóban. Beemelek és kezdetét veszi a küzdelem. Mintha csak programozva lennének ezek a Dunai halak. Ugyanúgy védekezik és azokat a trükköket veti be, mint az első. Szinte lemásoljuk a küzdelmünket. Már meg sem lepődök, ha már minden ennyire stimmel, hogy még méretben is közel azonos harcos bajszos siklik fáradtan a merítőbe. Sorsa ugyanaz, mint az előzőnek, megszabadítom a kampótól, fotó, majd irány az öreg folyó!

A másolt második!:-)

Tekergőző, szép húsos gilisztát kotrok elő a csalis dobozból és nagy lelógással tűzöm horogra, mellé egy szem fehér csonti kerül. Ez adja a stabilitást, mert anélkül a girnyó hamar lemászik a kis horogról.
Csalogatóan mozognak együtt a kampón.
Hamar be is vetem őket, újabb márna reményében.
Kegyes ma a Duna, nem várat soká. Szép húzós kapással honorálja próbálkozásomat, ebben a nem túl barátságos időben. Miután bevágok, hamar lefagy a diadalittas mosoly az arcomról! Ugyanis az ólmot behúzta a hal a kövek közé! Teszek néhány kísérletet a kiszabadításra, aztán utolsó mentsvárként, kinyitom a felkapó kart. Bízva abban, hogy halam az ellenkező irányba indul és kiszabadítja saját magát. A laza zsinór felfekszik a víz tetejére és a sodrás szépen, egyenletesen húzza a szabadon futó zsineget.
Rövid idő elteltével, visszaváltom a kart és csévélni kezdek. Hamar felszedem a madzagot és mikor megfeszítem, egy rúgást kapok válaszul. Sikerült kiszabadítani saját magát az akadóból, viszont ha már ekkora szabadulóművész, jobb ha sietek a szákolással, mielőtt innen is kereket old!:-)
Hamar pontot teszek a fárasztás végére, ismét a kőre kihelyezett fényképezővel csinálok néhány képet, mielőtt visszaeresztem.


Houdini, a szabadulóművész:-)

Ezután bekövetkezett, amitől tartottam, utólért az ég haragja és jó kis záport zúdított a horgászok nyakába. Hamar felhordtam mindent a kocsiba, amiknek nem kellene eláznia. Egyúttal én is beültem.
Hatalmas cseppekben esett az eső. A többi horgász, szinte percenként hagyta el a partot, mivel látszik nem tréfál az időjárás. Ketten maradtunk a szakaszon. Már legalább 20 perce esik szakadatlanul, mikor először elgondolkozok rajta, talán nekem is mennem kéne haza. Ahogy ezen tűnődök, a párás, vízcseppes ablakon keresztül, látom, hogy a jobbos bot ütemes bólogatásba kezd. Majd egyszer csak lefordul az állványról és lassan, de biztosan araszol a víz felé. Feltépem az ajtót és eszeveszett tempóban rohanok a töltésen lefelé, ami lassan korcsolyapályaként is üzemelhetne, annyira csúszik. Néhány egyensúlyvesztés után, gyakori karlendítéssel próbálok talpon maradni és utolérni a Duna mélyére igyekvő botomat. Közben szidom magam, hogy voltam képes, úgy a botoktól eltávolodni, hogy nem állítottam be a féket???!!!
A lényeg, hogy a tolvajt utolértem és hamarosan készülhetett az újabb közös fotó, immáron a 4-ik márnával...

A tolvaj 4-ik :-)


Egy szép Dunai harcos!

Elégedetten és persze bőrig ázva ülök vissza a kocsiba. Azon elmélkedek, hogy végül milyen jól döntöttem, hogy kijöttem. Egyébként összességében nézve, ha esőben kényszerülök horgászni az szinte kivétel nélkül eseménydús pecát eredményez, itt a Dunán.  Most, hogy vizesen beültem a kocsiba, kellőképpen párásodik az ablak, ahhoz, hogy szinte semmit ne lássak a botokból. 
Telnek a percek és lankadni kezd a figyelmem. A telefonomat babrálom és csak ritkán sandítok a botok irányába. Egy pillantás után azonban, visszakapom a fejem és látom, hogy gyönyörű kapásom van. Újabba rohanás veszi kezdetét. A nagy kapkodásban sikerül megcsúszni és hátra esni. Rögvest felpattanok, hiszen nem érek rá a sebeimet nyalogatni, ha ott a hal. :-) Egy örökkévalóságnak tűnik, mire a pálcát a kezembe veszem. Ekkor azonban már csak az üres horgot tekerem ki, ez sajnos meglépett...
Picit alábbhagy az eső, ezért visszatelepedek a botok közelébe. Így ha történés van, nem kell nyaktörő mutatványokat végrehajtanom megint.
Erőteljes és ütemes orsó sírásra leszek figyelmes, ami akármennyire szeretném, most nem az én felszerelésem csinálja. A mellettem még egyedüliként parton lévő horgász akasztott egy torpedót. Szédületes küzdelem veszi kezdetét. Hosszú-hosszú métereket vesz le neki a dobról, látszólag köze nincs a halhoz. Majd varázsütésre megáll és a horgász pumpálni kezdi a part felé. A parthoz érve, mikor megpróbálja a felszínre kényszeríteni, felrobban a víz, ahogyan farkával csap egyet és visszafordul a mélybe. Percek óta harcolnak egymással. A gyönyörű hal utolsó erőtartalékaival küzd a szárazra kerülés ellen. Ám győz a horgász... 
Fotó nem készül róla és sajnos a szabadságát sem nyeri vissza. Ez a sokat megélt, igazán szép marci, zsákba majd fazékba kerül vagy rosszabb esetben macskakaja lesz belőle...
Sajnálom, ha egy ilyen csodás hal így végzi! Nem ez a sors illik hozzájuk!
Ezzel a gondolatsorral a fejemben fordulok a botok felé, ahol közben zajlanak az események. Nem túl erősen, de bólogat a spicc. Nagyot nem kell bevágnom! Látszik a kapáson, hogy jól akadt az izmos szájszélbe, a horog. Nem túl nagy ellenállással, de azért cselesen, rafináltan küzd a halam.
Rövidke fárasztás után vele is fotózkodok, majd természetes módon, mehet a csorda után ő is szabadon.

A mai 5-ik

Csúnya esőfelhők érkeznek ismét, ami semmi jóval nem kecsegtet. Akármennyire is sajnálom, de abba kell hagynom ezt a mai eseménydús pecát, mert nincs kedvem tüdőgyulladással küszködni. 
Rohamléptekben szedem össze felszerelésem és rendezetlenül szórom a csomagtartóba. Nagy zuhé van készülőben, amit én már nem szándékozok megvárni. Indulás után néhány perccel leszakad az ég. Sok autós félreállni kényszerül, mert a látási viszonyok, majdhogynem 0-ra csökkentek. Még időben indultam haza. Kicsit fázósan, de mosolygósan, teli élménnyel, vezetek hazáig.

Szép novemberi 3 óra volt!:-)










2015. november 20., péntek

Szeszélyes November


Ősz van...




A nemrég még gyönyörű sárgás-vöröses színekben pompázó fák levetett ruhája, immáron esők áztatta, puha avarszőnyegként borítják az erdők talaját. Az egyre csak csupaszodó, ég felé meredő fák ágai, melyekről egykoron a dús levéltakaró árnyékából, csodás hajnali madárfütty szólt, most csupán hangoskodó éjfekete madarak hadának adnak éjszakára szállást. Kéményekből felszálló füst illata fűszerezi be a környező kihalt, sötét utcák hűvös levegőjét.
E korai órán csupán cipőm talpának halk kopogása töri meg a csendet, ahogyan sietősen lépkedek az utcák kövén. Gondolataim messze járnak, Dunai horgászatok emléke csal mosolyt, a kabát gallér takarta arcomra.




Még napfelkelte előtt érkezem meg, az őszi időszakban legtöbbször meghorgászott helyemre. Sok szép emlék köt ide az elmúlt esztendőkből. Habár hetek óta nehezen adja a halat és másoktól is csupa rossz híreket kapok, azért mégiscsak megér egy próbát.
Betörő hidegfrontot és az egész országra kiterjedő vörös riasztással egybekötött orkán erejű szelet jósolnak a hozzáértők, ami megint csak tovább nehezíti a dolgomat. Szélsőséges ilyenkor a halak kapókedve is. Vagy belenyúlok a jóba, vagy teljes kudarc lesz a mai nap krónikája.





Kora reggel...




Aprócska fejlámpám fényében, nyakamban a felszereléssel botorkálok a lecsapódott hajnali pára által korcsolyapályává változtatott beton rézsün, lefelé a vízig. Letelepszem a kövezésen, épp csak annyira közel a vízhez, hogy a hajóforgalom keltette hullámok ne veszélyeztessék a holmimat. Sehol egy lélek közel s távol én vagyok az egyedüli próbálkozó a szakaszon. Furcsa, hiszen ebben az időszakban sokan járnak le dacolva a hideggel egy-egy jobb márna megfogásáért. Na nem mintha társaságra vágynék, jobb szeretek csupán egymagam lenni a parton.
Ezekben a hónapokban különösen jók a délelötti és a kora hajnali fényváltást követő órák. Ennek tudatában hamar neki is fogok a szerelésnek, hogy mire a gyengélkedő őszi nap első sugarai átbuknak a horizonton, addigra minden a helyén legyen.
Paducok harsány fürdőzését és szép ezüstös márnák fordulását várom a világosodástól. Sajnos azonban hiába kémlelem a vizet, halak jelenlétére utaló jelet sehol sem látok. Ez bizony nem túl jó előjel.
Azért ilyen könnyen nem adom ám fel. A rendületlenül beküldött nehéz kosarak súlya alatt folyamatosan robban a Duna rohanó felszíne. Hiába az erőfeszítés...
Ezen felül tovább keseríti az életemet a rendszeres elakadások és folyamatosan bent hagyott előkék végeláthatatlan sora. Mondhatnánk, hogy mit is várok, hiszen ilyenek a Dunai pecák azonban most más a helyzet. Ez most nem egy természet által létrehozott akadó és nem is a kövezés. Megakadáskor érezni, hogy rugalmas, talán némiképpen mozdítható valamiben akadok el folyamatosan. Néhány dobást követően sikerül kimozdítani és egy hatalmas gubancot húzok ki. Több tíz méter különböző vastagságú főzsinórral, előkékkel, kosarakkal és még egy, a horgon rajtaveszett döglött gébbel is megspékelve. Sajnos az ilyen buta módon bent hagyott több méternyi zsinegek halmaza felelős a legtöbb beszakadásért a folyóinkon.
Végül több órányi kapástalanság és bosszankodás után kissé sértődötten fordítok hátat az „öreglánynak” és hazafelé veszem az irányt.




Új hely új remények...




Útközben belecsöppenek az ébredező város forgatagába. Útfelbontások, sávlezárások, és balesetek nehezítik a haladásomat. Persze mindez a munkába igyekvő autósok végeláthatatlan sorával kiegészítve. Amolyan szokásos Budapesti életkép. Áthaladva az egyik hídon, lepillantva a kanyargó folyó csillogó felszínére újabb gondolatom támadt. Egy régóta meghorgászni kívánt hely felé kanyarodtam, gondolván egy próbát megér az is, az időmbe belefér. Átkecmergek a felbojdult városon és egy nyugodt, hangulatos, a természetet kedvelő ember szemének örömteli táj tárul elém. Szinte nem is gondolnánk, hogy a betondzsungelben ilyet is találni. Felszerelés nélkül sétálgatok a parton. Horgászok nyomait fürkészem és annak ellenére, hogy csupán pár napja húzódott vissza a Duna a medrébe, már most is rengeteg eldobott csontis doboz, zacskók, és egyéb feleslegessé vált horgászeszköz árulkodik arról, hogy rendszeresen meghorgászott helyeken lépkedek. Végül egy jónak ígérkező szakaszon lehorgonyzok és tábort verek.



A folyam erőssége indokolttá teszi, hogy azonnal 6 oz-os kosarakkal tegyek kísérletet a szerelék helyben tartására. Az első dobást követően viszonylag sokáig sülyed a cucc, mély vízről tanubizonyságot téve ezzel. Várok néhány percet, hogy megnézzem miként viselkedik a felszerelés. Alapjában véve mondhatni fixen áll, csak időnként billent bele a víz ereje amit a spicc mozgása közveti felénk. Szeretem amikor így sikerül belőni a dolgot, mert az időnként bemozduló, fellibbenő csalinál gyakori eset, hogy szinte azonnal érkezik is a kapás, jellemzően paduc és márna az elkövető ilyen esetekben. Néhány próba dobás következik mielőtt kiakasztom a klipszbe a zsinórt. Szeretnék meggyőződni arról, hogy viszonylag akadómentes a meghorgászni kívánt terület. Szerencsémre teljesen tiszta...
A korábban bekevert etetőből gyakori dobásokkal igyekszek egy masszív etetési sávot kialakítani és később helyben tartani a pikkelyeseket.




Általában 20 perc kell, hogy egy keszegfélékből álló csorda első egyedei megrázzák a spiccet. Ez most valamivel tovább tart, amit a hirtelen lehülő víznek, a folyamatos apadásnak és a betörő durva hidegfrontnak a számlájára írok. Végül nem kell csalódnom, hiszen mindezekre kevésbé érzékeny halként paducok jelentkeznek elsőként.




A kapások sűrűsége messze eltér a melegebb időszakoktól, azonban hevességük és gyorsaságuk elképesztő, mint mindig. Szépen beállnak az etetésre, aminek örülök is meg nem is, hiszen idővel valami darabosabbat is jó lenne elkapni. Mondjuk egy szépen felhízott márna személyében. Etetőanyaggal töltve lendítem a pálcát, de egy picit a csalogatóanyaggal felszórt terület alá, mellé próbálok koncentrálni. Hátha kóborló nemes halra találok, annak szélén. Nagyon sokszor nem mennek be brusztolni a keszegnépség közé, ilyenkor szépen csendesen a lesodródott szemcsék után kutatva lelhetünk rájuk. A tervem nem vált be!


Variáltam a csalikat, csonticsokor, giliszta, sajt és ezek különböző variációjával sem sikerült elcsábítani közülük egyetlen példányt sem. Ellenben a korábbi fehérhal kapások szépen lassan elmaradoztak. Beigazolódni látszik az időjósok által jelzett viharos erejű szél, felhőátvonulások és néha szemerkélő eső is azt jelzi igazuk volt. A késő őszi nyugodt, békés időjárás egyik percről a másikra megváltozik. Azért még bizakodó vagyok a horgászatot illetően és néhány réteg ruhát és fülvédő sapkát húzok magamra, ezután kissé komfortosabbá válik a peca.
Újabb vésettajkú had szórakoztat egy-egy szebb jászkóval kiegészülve, a márnának azonban nyoma sincsen. Úgy fest semmi nem kell neki ezen a napon...




Kézbeadott megoldás...



Lassacskán belefordulok a délutánba és miközben az időjárás egyre barátságtalanabbá válik, lelkesedésem továbbra sem lanyhul.
Hiszem, hogy itt vannak csak nem találom a megoldást a megfogásukhoz.


Szerencsémre a Duna végül megszán és honorálja az erőfeszítéseimet, kezembe adja a megoldás kulcsát.
Ad magából egy darabot, amivel sikerül végre a hőn áhított halakból elcsípni néhányat. A csoda csali pedig nem más, mint a Dunai halak természetes táplálékai közé tartozó kagyló. Ettől a fehérje bombától erősek és egészségesek ezek a halak. Sejtettem a rendszeres előke sérülésekből, hogy vélhetően kagylótelepen horgászom. Ez azonban csak akkor vált biztossá, amikor egy néhány összetapadt egyedből álló telepet sikerült horogba akadva partig kormányozni. Gondoltam egy nagyot és felnyitottam néhányat. Horogra tűzve egy szem csontival megtámasztva küldtem vissza a mélybe.




Nem mondom, hogy teljes meggyőződéssel állítottam volna bárkinek is, hogy bejön de hát vesztenivalóm nincs. Más vizeken is bizonyított már korábban. Miért pont itt ne működne a dolog?!
Nem kis meglepetésemre alig néhány perc elteltével vehemens kapással jelentkezik az első bajszos. Nagyon jól védekezik. Trükkösen kihasználja az erős sodrás adta lehetőségeket, szinte belefekszik abba. Jó pár perc mire ki tudom fordítani belőle és megadásra tudom kényszeríteni.



Hihetetlen öröm ül ki az arcomra, pedig a java még csak most kezdődik. Szerencsére jól tart a csali a horgon, így több halat is sikerül horogvégre csalni ugyanazon darabkával. Mintha egy ellentétes nap kezdődött volna, néhány percenként csavarja le a spiccet egy-egy merene.
Azonban mint minden csoda, ez sem tart soká...




Egészen pontosan addig amíg tűzni tudok a horogra a puhatestűekből.
Miután elfogy az utolsó is, olyan mintha elvágták volna a dolgot. Hiába tűzök ismét a meglévő csali arzenálból, újabb kapás már nem, viszont csúnya esőfelhők érkeznek gomolyogva, ami semmi jóval nem kecsegtet. Akármennyire is sajnálom, de abba kell hagynom ezt a mai pecát.
Rohamléptekben szedem össze felszerelésem és rendezetlenül szórom a csomagtartóba. Nagy zuhé van készülőben, amit én már nem szándékozok megvárni. Indulás után néhány perccel leszakad az ég. Sok autós félreállni kényszerül, mert a látási viszonyok, majdhogynem 0-ra csökkennek. Még időben indulok haza. Kicsit fázósan, de mosolygósan, teli élménnyel vezetek hazáig.









2015. november 6., péntek

Sajtszagú Márnák





A Duna fővárosi szakasza is lehet szép!

Az emberi butaság netovábbja, mikor ragaszkodunk, a korábban bevált már-már sablonszerű dolgainkhoz. Még akkor is, ha nyilvánvalóan a jelen körülmények közt nem válik be, nem hoz áttörő sikert a számunkra. Ennek tükrében nehezen próbálunk ki, valami mást, valami újat, igaz ez az élet bármely területére, így a horgászatra is. Mint oly sokan, köztük én is hajlamos vagyok már-már görcsösen ragaszkodni egy adott helyhez, csalihoz, nap szakhoz és bármi olyan eseményhez vagy történéshez, amiben a korábbi sikereim kulcsát látom. Aztán a sorozatos kudarcok vagy gyenge eredményeket követően,  el kell gondolkoznia az embernek,  hogy hol és miben lehet a hiba. Néha napján csupán  egy aprócska dolgot megváltoztatunk, kicserélünk, az akadozó gépezetben máris látványos javulást, pozitív változást észlelünk, ami az eredményességünket illeti. A számomra legátütőbb sikert, egy a mások által előszeretettel használt, ellenben nálam rendszeresen mellőzött csali kipróbálása és annak nem várt eredményessége jelentette. A SAJT!
 A márnázás fortélyait, néhány kedves Dunai cimborámtól tanultam, lestem el, ami a mai napig horgászataim alapját, gerincét adja. Erre rakódnak rá,  magam tapasztalatai valamint a média különböző fórumain megjelenő szakírók (nem ritkán, csupán reklám célú) írásai. Ez mellett lelkes amtőrök blogjai és egyéb más  képi anyagban gazdag újságok hasábjai tesznek jó szolgálatot a tanulni vágyó sporik számára...
Köztudottan, a márna olyan halunk, ami szinte bármit elfogyaszt, amit felé sodor a jó öreg Duna. Ezért mondhatnánk, hogy könnyű dolga van a márna vadászoknak, mert kis túlzással, de bármivel csalizhatunk, biztos a siker. Ám ez koránt sincs mindig így. Igenis tudnak válogatósak lenni őkelmék.
Mifelénk a fővárosi Dunán sokféle csalival kergetik a márnákat, sajttal, kolbásszal, párizsi kockával, klasszikusan iszap gilisztával, kagylóval, májjal és a modern kor vívmányaival, azaz peletekkel. Télen nem ritkán,  menyhalazás közben, halszelettel vagy éppen pergetve, műcsalival is horogra lehet keríteni őket. Ám a legtöbben mégis a csontkukacot tartják a legfogósabb csalinak. Nem véletlen tehát, hogy mivel a környezetemben horgászók többsége szintén a kis férgekkel csalizik, így nekem is ez jutott kipróbálásul.
 Mivel rögtön az első pecákat követően nagyon is sikeresnek tűnt, így törvényszerűnek mondható, hogy pecázáskor csontit mindig kellett vinni, ha nem volt és már nem tudtam beszerezni, úgy el sem indultam pecázni, hiszen az a nyerő csali, gondoltam.
Úgy vélem, a márna horgászok azért is szeretik a csontit elsődlegesen, mert  az melett hogy a bajszik imádjak, ha kicsit kevesebb a márna, akkor is sok "járulékos" halat be lehet vonzani és itt elsődlegesen nem a gébre gondoltam. :-) De a népes keszeg tábor majd minden tagja megfogható vele valamint időnként ragadozók is elcsábulnak a csonti csokorra. Tehát, nem várt élményeket és jó szórakozást biztosíthat ez a fajta csali, számunkra.

Figura barátom, csontival fogott 5 kg-os süllője!


Rezső giga, mega fenekeszege:-) 

Nyáron, gyakori vendég volt a horgunkon ez a méret!

Mint mondtam, a tavalyi szezonba, nekem nagyon is bevált a csonti, majd jött a tél, amit a menyusok kergetésével töltöttem. Alig vártam a tavaszt, hogy újra a marcikat vehessem üldözőbe. Ami az előzőektől eltérően korántsem kezdődött sikeresen. Rengeteg betli és igen gyenge eredmények jellemezték ezt az időszakot számomra. Ezért hát minden létező fórumon kerestem a megoldást, sok dunai pecással beszéltem, akik szintén panaszkodtak, de valahogy mégis fogtak, fogogattak. Többen javasolták váltsak helyet, megtörtént, de itt sem volt rózsásabb a helyzet. Majd két ismerősöm tanácsán elgondolkoztam kicsit, akik az év teljes szakában csak és kizárólag sajtkockával horgásznak, nem mellékesen, jelen állás szerint, nálam eredményesebben, azt javasolták próbáljam ki. Persze náluk az is erősen közrejátszik, bizony undorodnak a kis pondróktól, így törvényszerű hogy nem csaliznak vele előszeretettel. Bevallom, időnként ha nagyon nem ment a dolog, egy-egy dobás erejéig, korábban  próbáltam a sajtkockát, de semmi bizalmam nem volt felé, butaság tudom, de úgy voltam vele hogyha a "csoda " csontira nem jön ,sajtra miért is jönne?! Így a következő lendítésnél, már tettem is vissza csokrot. De valószínű, mivel egyébként is betlis napok voltak és csak nagyon rövid idejéig, leginkább percekig próbálkoztam vele, így eredményt nem hozott...

Sajnos a csontit ők is imádják :-(

Aztán végelkeseredésemben, úgy döntöttem, "Ha egyszer úgy adódik, hogy kimehetnék, de nincsen csontim, akkor bizony egy teljes pecát a sajttal való horgászatnak szentelek"
Nem kellett hozzá sok idő, talán ha két nap, mikor munkából hazafelé megfogalmazódott a gondolat, ma még pecázni kellene! Jött a szokásos probléma, csonti nincsen és mivel este 9 múlt, gyanítottam nem is nagyon szerzek be sehol. Mire végigfutott ez a gondolatsor, már mosolyogtam magamban, akkor hát eljött az idő, veszek sajtot és bizony kipróbálom élesben. Útközben betértem, egy sokáig nyitvatartó áruházlánc boltjába és célirányosan a sajtpult felé vettem az irányt. Odaértem, majd tanácstalanság lett úrrá a gondolataimon. Záporoztak a kérdések a fejembe, vajon melyik a jó????  Puhább, keményebb, füstölt, sima, trappista vagy valami minőségibb, hófehér vagy kicsit mattabb színű? Aztán végül egy márkás, kemény, elég intenzív illatú tejkészítmény mellett tettem le a voksom.
Talán ez jó lesz gondoltam és a kasszák felé vettem az irányt...
Hazaértem, majd rögtön kicsomagoltam a sajtot és elkezdetem néhány kockát vágni, majd bojlis szilikonra fűztem, a kb 1x1 cm darabkákat...

Érdemes éjszakai pecák előtt, otthon előre fűzni néhányat!

Útközben, azon morfondíroztam, vajon tényleg normális vagyok-e, hogy ilyen későn pecázni indulok, pláne sajttal (szinte garantált a sikertelenség) gondoltam. Kiértem arra a partszakaszra, ahol korábbi sikereim értek. Majd kiválasztottam egy helyet és aprócska fejlámpám fényében, összeszereltem a pálcákat. Mire csobbant mindkét végszerelék, már majdnem hajnali fél egyet ütött az óra. A partszakasz üres volt, sehol egy lélek, teljes a nyugalom, hátradőlök székemben és nézem ahogy spiccem világító patronjai ritmusosan bólogatnak.
Telnek, múlnak a percek és az órák, de nyugalmamat nem zavarja meg egyetlen kapás sem.
Csaliznom, egyetlen dobás után sem kell, hiszen a kemény sajt a szilikonon nagyon jól tart.
Próbálok játszani a távolsággal, hol közelre, hol távolra próbálom, de az eredmény ugyanaz, mozdulatlan botvég. Lassacskán, a hazaindulás gondolata fogalmazódik meg bennem, álmos is, fáradt is vagyok és nem titkoltan elkeseredett is, azzal az érzéssel vegyítve, hogy "ugye én megmondtam, hogy a sajt nem jó csali."
Mielőtt hazaindulnék logó orral, úgy döntök, hogy átülök egy másik helyre és még egy fél órát adok a dolognak, hátha csoda történik. Ez már nagyon sokszor bevált, igaz csontival csalizva, de gondoltam hátha...
Hitehagyottan lendítem szerelékemet, ami így irreálisan közel esik a kövezéshez, legyintek rá és a másik bot felé fordulok, hogy azt is újracsalizva bejuttassam a habokba.
Szemem sarkából látom, hogy az imént "elhibázott" dobás után, bizony heves érdeklődés mutatkozik!
Annyira meglepődök, hogy szinte reagálni is elfelejtek az erős húzásra, de aztán csakhamar visszatérek a valóságba és beleemelek a botba. Igencsak jól küzd a marci,  jó néhány méter zsinórt lop az orsómról, kicsit húzok a féken és elkezdem, a part felé pumpálni, nem tetszésének heves fejrázással ad hangod. De csakhamar megszelídül és fáradtan elgyengülve siklik a merítő felé...


Életem első márnája, amit sajttal fogtam!

Kattintok párat, majd a kövezés szélére viszem zsákmányomat, lassan a vízbe csúsztatom és hagyom pár másodpercig, hogy magához térjen és a saját erejéből távozzon kezeim közül...
Csalizok és hasonlóképpen az előzőekben halat adó rövid távolságra pöccintem, a sajtal fűzött horgot.
Alig néhány perc telik el, mikor villámgyors ütés jelzi újabb sajtzabáló érkezett. Viszonylag kis ellenállást érzek, néhány fejrázáson kívül semmi más trükköt nem vet be a szabadulása érdekében, ebből gondolom ifjonc marcival van dolgom. Küzdelmünk végére hamar pontot teszek. Igyekszek mielőbb megszabadítani a horogtól és útjára engedni, hagy nőjön és okozzon évek multán, másnak is nagy örömöt...

Apró márna is márna :-)

Elégedetten botladozok felfelé, a szabadon eresztés után (érdemese volt megint átülni) mikor látom,  hogy a még bent lévő bot, egyszer csak elindul a Duna felé. Lépteimet sietősre veszem és csakhamar megálljt parancsolok neki, igaz néhány pillanatig csupán, mert hamar elindul a sodrás felé. Heves kirohanásaival, többször több méter zsinórt kér magának a dobról, amit csak nehezen tudok visszacsalni magamnak. A sorozatos fejrázás melett újabb trükköt próbál bevetni, rendszeresen a kövek közé akar bemenekülni, szigorúan tartja magát a fenék közeli zónákban. Azonban csakhamar megtörik az ereje és csodaszép teste átsejlik a víz alól. A nagyon szép sodrófa alakú vadvízi harcos, immár szelíden hagyja,  hogy irányítsam. Merítés után, csak lemérem 59,5 cm es a bajszos... Csinálok pár fotót, amit persze megint csak nem könnyű, egyedül készíteni, majd társaihoz hasonlóan útjára engedem őt is.

Csodaszép...

 Lassan a pakolás mellett döntök és hazafelé veszem az irányt, útközben azon gondolkozom, tényleg a sajtkockának köszönhetem ezt a 3 halat vagy csupán a véletlennek?! Végül arra jutottam, még egy próbát teszek csak sajttal, a végleges meggyőzés érdekében. HOGY EZ SIKERES LETT VAGY SEM, A KÖVETKEZŐ RÉSZBŐL MEGTUDJÁTOK :-)

2015. október 1., csütörtök

Itt van az ősz itt van újra...


Itt van az Ősz itt van újra...


Sokan bánkódnak, hogy ilyen hamar tovatűnt a nyár. Azonban a Dunai márna horgászok szívét csupa jó érzés tölti el látván, hogy a környező fák egykor erőtől duzzadó méregzöld levelei lassan, de biztosan sárgás-vöröses köntösbe öltöztetik a tájat. Idővel megtelnek az elnéptelenedettnek hitt szakaszok, pecások százai tesznek kísérletet egy-egy jobb marci becserkészésére, hiszen itt van az ősz itt van újra...



A márna az egyik olyan kiváló sport halunk, amely sok horgász számára a nyári hónapok folyamán szinte teljesen eltűnik a megfogni kívánt halak széles palettájáról. Azonban szeptember havának első felétől ez gyökeresen megváltozik. Célhalunk viselkedése, tartozkodási helye és táplálkozási szokásai alapjaiban változik meg. Könnyedén becsaphatóvá válik.




Nyári időszakaban számos dolog nehezíti a megfogásukat, legfőképp az, hogy az erős sodrást jelentő meder közepétől csak ritkán merészkednek a part közeli, feeder bottal még kényelmesen megdobható és a szereléket jó eséllyel fixen tartható zónákba.
Tovább nehezíti a dolgunkat az apró keszeg népség tömeges jelenléte. Nagy egyedszámuknak és mohoságuknak köszönhetően szinte azonnal felveszik a márnáknak szánt csalit. Így a bajszosoknak szinte esélyük sincs a felkínált eleség közelébe kerülni.
Az egyre csak hűlő vizekben ez azonban teljesen megváltozik. Az apróságok szinte teljesen eltűnnek, helyükre fajtájuk nagyobb egyedei valamint a márnák kerülnek. Ezzel arányosan kapásaink száma is jelentősen csökken, a megfogott halak egyedsúlya azonban számottevően növekszik.



Szerelék és csali

Szeptembertől kezdve őkelméket semmi más nem érdekli csak hogy jól lakhassanak. Ennek érdekében „disznó” módjára mindent elfogyasztanak, ami az útjukba kerül és ehető. Nem kell fogalkoznunk miként finomítsuk le a szerelékünket, hogy még a legfinnyásabb kedvükben is kapást tudjunk kicsikarni. Nem kell dilemmáznunk azon, hogy a 12-es avagy 14-es horogra vajon csak kettő netán három szem csontit tűzzünk. Előkerülhetnek a „nehéz” szerkók és a nagy csalik.
Étvágyuk nagyságával csupán harcosságuk veheti fel a versenyt, hiszen készülve a hosszú télre erejük teljében a végsőkig küzdenek a szabadságukért.
A legtöbb márna horgász (köztük én is) egy-egy vadul küzdő őszi márnának köszönheti, hogy szerelmese lett a műfajnak. Nincs szebb látvány és nagyszerűbb érzés, mint amikor a kezünkben lüktető, erős, folyóvízi feeder karikába hajolva próbál megálljt parancsolni, a folyásnak felfelé úszó harcos bajszosnak.





Ennek megfelelően, a puha, lágy feederek szóba sem jöhetnek. Kedvenc botom, a -Shimano alivio barbel classik- ilyenkor jut főszerephez. Általában egy bottal horgászom a Dunán, amit nyáron a magas kapásszám, míg ilyenkor a gyakrabban beeső nagyobb egyedsúlyú halak megléte tesz indokolttá. Teljeskörű odafigyelést igényel mindkét időszak.
Az orsónk gyakorlatilag azt leszámítva, hogy tökéletes fékrendszerrel rendelkezzen és hogy a dobja rendesen meg legyen töltve zsinórral, ha kis túlzással is, de nem igényel különösebb odafigyelést. Madzagnál, a már megszokott kopás állóság mellett a jó nyúlással rendelkező minőségit javaslom, színből legfőképp az átlátszót.
A nagyobb és harcosabb halak miatt méretben erősebbet kell választanunk, leginkább a 20-as, de olykor a 22-es méret is indokolt lehet ha szeretnénk halunkat némiképp irányításunk alatt tudni.
A horognak is nagy szerep jut ilyenkor, hiszen az erős rohamokat a szerelékünk minden elemének bírnia kell, ha valahol nincs összhangban a felszerelés, az bizony könnyen halvesztéssel járhat. A kisméretű, vékony húsú horgok könnyen kinyílhatnak.
Ne kössünk kompromisszumot kiváló hegyű és vastag húsú minőségi horgokat javaslok.
Végszereléknek sokan a dunai nagyhurkos kötés, ólommal szerelt változatát használják előszeretettel viszont én javaslom ilyenkor is a kosarak használatát. Kapásaink száma etetőanyag használata mellett sokszorosa, az ólmos szerelékkel szemben.



A horogmérettel arányosan, a csalink mérete is növekedhet. Bátran használjunk nagy sajtkockákat, kolbász darabot néhány szál gilisztából álló csokrot és csontiból is nyugodt szívvel tegyünk annyit a kampóra, amennyit nem sajnálunk. Biztosak lehetünk benne, hogy kedvenceink ellentmondást nem tűrően szippantják fel azokat.



Etetőanyag használata

Az egyébként 10-12 fős általában egyen méretű márnák ilyenkor óriási rajokba tömörülnek, amik akár több száz fősek is lehetnek. Így kutakodnak a parti sávban táplálék után, hogy megfelelő mennyiségű tápanyagot raktározzanak fel a téli hónapokra. Amennyiben etetőanyagot használunk, ha csak rövid időre is, de magunk előtt tudjuk tartani őket ha többre nem is, de néhány egyed megfogásáig egészen biztosan.
A lehűlő Dunán, legalább 10 fokos vízig mindenképpen érdemes etetőanyagot használni. Ugyan mennyiségben már szinte elég, ha csupán a nyáron megszokott mennyiség felét keverjük be. Ilyenkor már inkább a minőség és nem feltétlenül a mennyiség az, ami mérvadó. A megfelelő nehezítés mellett dúsítsuk keverékünket minél több élő anyaggal, gondolok itt csontira, vágott gilisztára de nagyon jó és fogós lehet még, a magas fehérje tartalmú pelletek jelenléte a csalogató anyagban valamint ne spóroljunk az olajos magvakkal sem. 




Ízvilágban egyre kevésbé érdemes a sós irányba tendálni, ahogy csökken a víz hőfoka, az édesebb ízeket részesítsük inkább előnyben.
Fontos még az etető színezete is. Meleg hónapokban sokszor használunk piros, sárga, rikítóbbnál rikítóbb keverékeket, ez abban az időszakban kiválóan működik azonban ha a víz hűlni kezd és egyre átlátszóbb tisztaságúvá válik. úgy riasztólag hathat a halak számára. Ezért érdemes egyre jobban a sötétebb tónusú színek felé orientálódni. Ezek lehetnek a barna legkülönbözőbb árnyalatai majd a fekete, végül 6 fok alatti víznél már szinte egyáltalán nem érdemes használni.



Napszak csere

Egészen augusztus végéig elmondható az az örök érvényű igazság, hogy a nappali órák gyengébb- míg az esti-, éjszakai időszakok jóval intenzívebb fogási eredménnyel bírnak. Éjszaka bátrabban és gyakrabban merészkednek dobás távra a rózsahalak. Amikor azonban a fák levelei vöröses-sárgás ruhát kezdenek ölteni. akkor ez a jelenség a visszájára fordul. Erősödő nappalok és gyengülő éjszakák kezdik jellemezni ezt az időszakot.
Legfogósabbnak számomra a délelőtt 10 és délután 4 közötti órák bizonyulnak.
Ha szerencsénk van és a tavalyihoz hasonló, hosszú, kellemes vénasszonyok nyara lesz akkor akár november végéig jó eséllyel indulhatunk a Duna kövezéseire egy kis harc reményében.




Na és hol?

Az őszi márnázáshoz nem kell túl sok helyismeret, ugyanis kis túlzással, bárhol horogra csalhatóak folyóvízi erőgépeink. Bátran próbálkozhatunk sóderon, sziklás-akadós részeken városokban vagy éppen csendes, eldugott helyeken, a márnák garantáltan ott lesznek és táplálkoznak. Némi segítséget nyújthat talán a nyáron megszerzett tapasztalat, hiszen sok beszakadt szerelék árán ugyan, de nagyjából kiismerhettük kedvenc helyeink meder alakulatait valamint ahol az év más időszakaiban is gyakori vendégnek számítottak a bajszosok, ott ilyentájt még többen vannak jelen.






Őszi cserkelés



Ősszel előszeretettel alkalmazok egy lényegében igen egyszerű, ám hatékonyságát és eredményességét tekintve meglehetősen eredményes módszert, az úgynevezett „vándor pecát” vagy „cserkelést”!
Ennek lényege, hogy nem letelepszem egy adott helyen és ha van hal, ha nincs akkor is végig ülöm a napot, várva a jószerencsére, hanem igen is magam megyek a kiszemelt „vad”, jelen esetben a márna után.
Természetesen senki nem szereti a kényelmét feladva, cirkuszosok módjára folyton költözködni a parton azonban rengetegszer megtérül a fáradozásunk. Hozzáteszem alap feltétele a dolognak, hogy lehetőleg minimál cuccal vonuljunk a folyóhoz, minden létező felesleges cucc maradjon otthon. Csupán egy bot, állvány és egy marék csali az ami kelhet ehhez a pecához.
Folyóvízen örök igazság, hogy a horgászat megkezdését követő első 1 órában nincs jobb halunk akkor érdemes továbbállni, mert kevés rá az esély, hogy a későbbiekben lesz, ugyanis vélhetően üres a pálya.
Ezt jelen esetben akár fél órára is szűkíthetjük. Etetőanyag használata ilyenkor teljesen felesleges illetve egyenesen pazarlás. A horgászat megkezdését általában a kedvenc vagy ismert helyen indítsuk el. Telik-múlik az idő és ha nincsen jelentkezőnk akkor azt a néhány holmit, amit magunkkal hoztunk, telepítsük át tetszés szerint feljebb vagy lejebb 25-30 méterrel. Ezt addig ismételgessük míg rá nem találunk a táplálkozó csordára. Ha megvannak az hamar kiderül, hiszen rövid időn belűl 2-3, de akár 4-5 márnát is kikaphatunk belőlük. Ha a fogásokat követően néhány dobás üresnek bizonyul, akkor a raj tovább haladt, így hát nekünk is követnünk kell őket. Leginkább a sodrásnak felfelé induljunk, hiszen a bajszosok is ezt az utat választják legtöbbször. Mozgásukat úgy képzeljük el, mint egy állandó körforgást, bizonyos időszakokban visszatérnek ugyanarra a helyre és kezdik előről a táplálékszerző körutat.
Akárhogyan is horgászunk márnára, ha sikerül belőlük néhányat becsapni, feledhetetlen élményekben lesz részünk, ez garantált.